Mi újat hozhat a vita-kultúra a múltba révedők országában?

„Régen minden jobb volt!” „Bezzeg az én időmben.”

A XX. századi magyar történelmen végigtekintve nem meglepő, hogy az ország nagy része a mai napig politikailag traumatizált. Szinte mindenki tud egy olyan időszakot említeni, amikor a családját megtépázta egy jelentősebb történelmi tragédia. Vagy épp több is. Amikor ehhez hasonlóan végignézünk az ország választókorú lakosságán (rokonainkon, útitársainkon, szeretteinken, stb. ) azt látjuk, hogy a többségük, vagy múltba-révedően gondolkodik, vagy a jelen helyzet sorsszerűségében raboskodik. Csakhogy ez a kortünet hosszú időre meghatározhatja a magyar politikai közélet állapotát és színvonalát is.

A nemrég magyarul is megjelent könyvükben Philip Zimbardo és John Boyd pszichológusuk arra sokat kutatott kérdésre keresték a választ, hogy vajon lelkivilágunk hogyan befolyásolja életünket és döntéseinket. Elemzésük központi témája szerint éppen az időhöz fűződő viszonyunkban érhető tetten lelki alkatunk dinamikája, vagy éppen statikussága.

Könyvük egyik erőssége, hogy külön fejezetet szántak a politikai gondolkodásunk bemutatására is. Meglátásaik a következő pontokban foglalhatóak össze:

• Ahhoz, hogy a választók mozgósítása elkezdődjön először is a pártoknak a jelenről kell állítaniuk valamit. A hivatalban lévő, vagy kormányzó politikusok mindig pozitív színben tüntetik fel a jelent, például azzal kapcsolatban, hogy mennyi új és hasznos dolog épül mostanában. A kihívók pedig a jelen árnyoldalaira hívják fel a figyelmet, például azzal kapcsolatban, hogy mennyi minden elromlott, vagy nem működik. (Ez utóbbi taktika általában a múltba révedőket jobban mozgósítja.)
• A második elemként a jövőről kialakított víziókat kell az induló pártoknak/jelölteknek jól megválasztaniuk. A jövőből fenyegető bizonytalanság általában az éppen hatalomban lévőket segíti, amennyiben be tudják bizonyítani, hogy kellő rátermettségükkel el tudják hárítani a jövő démonait.

Összegzésként annyi elmondható, hogy a hatalomban lévő pártok domináns stratégiája az ellenzéki jelölt oly módú ábrázolása, mint aki nem más, mint egy a jövő felől érkező, bizonytalansággal fenyegető démon. Ezzel szemben a kihívók stratégiája nem is lehet más, minthogy egy jobb jövőt festenek a választóknak, mint amiben jelenleg élnek. Állításuk szerint: „Ennél már csak jobb lehet!”

Kommunikációs stratégiák és idősíkok

Jelöltek	Idősíkok		Valószínűsíthető szavazói magatartás
	A jelen …	A jövő …
A hatalomban lévő	Nyereség a múlthoz képest.	… veszélyt és bizonytalanságot hordozhat, ha nem mi nyerünk …	“Minden maradjon így!”
A kihívó	Kudarc a múlthoz képest.	… biztosan megjósolható, amennyiben mi nyerünk …	“Ideje váltani!”

Az amerikai szerzőpáros könyve két példával illusztrálja a fönti elméletet: az 1992-es kampányban Bill Clinton a „Ne hagyjuk abba a jövőről szóló gondolkodást!”- szlogennel nyert, míg 2004-ben George W. Bush „a terrorizmus elleni globális háború” ígéretével biztosította be második győzelmét.

Az elmélet számunkra releváns erőssége még az is, hogy egyszerű, de mégis sokat elárul a lehetséges kommunikációs stratégiákról, vagy éppen azok hiányáról. Ha végig nézünk például a magyar politika közelmúltbeli óriásplakátjain könnyedén találunk a hazai politikából behelyettesíthető szlogeneket.

Második lépésként vegyük észre, hogy egy alapvetően a múltba révedő, illetve a jelent sorsszerűségen keresztül szemlélő többségi társadalomban nincs is szükség további különösebb politikai kommunikációra. Egy ilyen társadalomban mindig csak az éppen hatalmon lévő alakulat kezében van a játék irányítása is.

Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a kihívó félnek meg kell változtatnia a játékot: a politika kommunikációs-stílusát. Amennyiben erre nem képes, úgy nagy valószínűséggel veszíteni fog.

• Az óriásplakátok egysorosaival szemben, a korábbi főpolgármester – Tarlós István – kihívóinak meg kellett változtatnia a választási kampány dinamikáját. Olyan új magatartásformát kellett játékba hozniuk, amely átírja a kampány normáit. Ez az új magatartási forma nem volt más, mint a vita-készség. Ez utóbbi nagyjából egyidős a demokráciával. A történelem egy olyan korszakából – az ókori Athénból – származik, amikor még a rabszolgatartás legális intézmény volt.
• Az előválasztással játékba hozott új normák új mozgásteret biztosítottak az ellenzéki jelölteknek, akik így a vitán való részvételükkel nagyobb közönséget tudtak megszólítani, mintha anélkül kampányoltak volna.
• Továbbá maga a vita ténye beárnyékolta azokat a jelölteket, akik valamilyen megfontolásból nem vettek részt a közösségi politika egyik legrégibb gyakorlatában.
• Végül pedig azt is elmondhatjuk, hogy a vita valósága átalakította a nézőket is. A korábban a politikából kiábrándult, s attól távol maradó közönség véleményét át lehetett alakítani: a jelen sorsszerűségében megkeseredett választópolgárok figyelmét a vita élénksége a választható és alakítható jövő felé irányította.

Az előválasztási vita két minőségében is megújította a magyar politikai közéletet:

1. A vita az ellenzék számára az egyetlen valós lehetőség volt arra, hogy radikálisan átalakítsák a számukra kedvezőtlen körülményeket, amellyel új, vagy korábban kiábrándult szavazókat sikerült megszólítaniuk.
2. A vitával egy új játékszabályt, illetve normát teremtett az ellenzék: amennyiben Karácsony Gergely városvezetése nem lesz katasztrofális, akkor leendő kihívói kénytelenek lesznek vitába szállni vele.