MI AZ A TÁRSADALMI IGAZSÁGOSSÁG? I.

2020-11-162020-11-27 SZAVAZOK

Arról, hogy mi és milyen a társadalom, mindenkinek megvan a maga véleménye. A híres francia író és filozófus, Jean-Paul Sartre egyenesen úgy fogalmazott, hogy a pokol nem más, mint a többi ember. Társadalomban élni nehéz, és olykor kifejezetten bosszantó: mindenkinek van olyan napja, amikor a háta közepére se kívánja a többieket.

Hétköznapi benyomásaink, vagyis a többiekkel való ezernyi elkerülhetetlen konfliktusunk mellett persze vannak alapvetőbb problémáink a társadalommal. Jellemzően ilyen probléma a társadalmi egyenlőtlenségek kérdése. Egyrészt úgy gondoljuk, hogy azért élünk társadalomban, mert így mindenki biztonságosabb, kényelmesebb, szabadabb életet élhet, mintha egyedül (vagy esetleg családjával) kéne megküzdenie a vadon minden viszontagságával. Ugyanakkor azt is érezzük, hogy ez az elvben mindenkinek kedvező társulás nem teljesen ugyanazt nyújtja egy multinacionális cég amerikai elnök-vezérigazgatójának, mint egy Délkelet-ázsiai könnyűipari munkásnak valamelyik világmárka cipőgyárában.

De biztos, hogy akkor járunk legjobban, ha minden társadalmi rosszat az egyenlőtlenségekből vezetünk le? Az itt következőkben egy olyan filozófus – John Rawls – elméletét (John Rawls: Az igazságosság elmélete. Budapest: Osiris, 1997. ford. Krokovay Zsolt) mutatjuk be, aki úgy gondolta, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket egy tágabb téma – a társadalmi igazságosság – keretein belül kell megpróbálnunk megérteni. Rawls szerint ugyanis az „igazságtalanság olyan egyenlőtlenség, ami nem mindenkinek előnyös.” (88. o.)

Kényszerben és kényszerből élni kevéssé összeegyeztethető az emberi méltósággal, ezért a társadalmat meg kell próbálnunk úgy elképzelni és igazolni, hogy ha bármelyik pillanatban választhatnánk a magányos (vagy kiscsoportos) létfenntartás és a társadalmi élet között, inkább az utóbbit válasszuk. Ebből következik, hogy a társadalom van értünk, és nem mi a társadalomért: „a szabályok által megadott együttműködési rendszer – vagyis a társadalom – a benne résztvevők javát szolgálja.” Ez persze nem jelenti azt, hogy az egyéni érdekek egoisták abban az értelemben, hogy mindenki csak a saját gazdagodására és boldogságára törekszik; azt viszont igen, hogy mindenkinek vannak saját céljai, amiket érvényesíteni akar. A „szentek és hősök társadalmában” (164 o.) nem lenne szükség az igazságosság elveire, de egy emberi társadalomban ezek elengedhetetlenek.

Tehát van érdekazonosság: elvileg mindenkinek jobb a társadalom tagjának lenni, mint sem. De van érdekütközés is: a társadalom által megtermelt véges (161. o., 162-163. o. “A mérsékelt szűkösség elve”) előnyökből mindenki inkább többet, mint kevesebbet akar (akármit akar is kezdeni ezekkel az előnyökkel). A társadalomnak tehát elsősorban és alapvetően azt kell eldöntenie, hogy milyen elvek szerint részesítse az egyes embereket ezekből az előnyökből: kinek milyen jogai-kötelességei legyenek a többiekkel szemben, és ki mennyi hasznot húzzon az anyagi javakból. Ezeket az elveket nevezzük a társadalmi igazságosság elveinek. (23. o.) A társulásból fakadó legfőbb előnyöket Rawls „alapvető javaknak” nevezi. Az alapvető javak „olyan dolgok, amelyekről feltételezhető, hogy az ésszerű ember akarja azokat, bármi mást akarjon is még rajtuk kívül. […] Amikor e javakból többel rendelkezik, szándékai megvalósítását és céljai valóra váltását tekintve rendszerint biztos lehet a sikerben, bármik legyen is ezek [a szándékok és célok].” (122-123. o.) Tehát mindegy, kinek mi a sajátos életcélja, ideológiája, hogy milyen fogalmat alkot a boldogságról – amíg társadalomban él, szüksége lesz alapvető javakra. Ilyen javak

az alapvető poltikai és szabadságjogok (lelkiismereti, szólás- és gyülekezési szabadság stb.),
a mozgás és a foglalkozás megválasztásának szabadsága változatos lehetőségek közül,
közhivatalok és felelős pozíciók betöltésével járó jogkörök gyakorlásának szabadsága,
a jövedelem és az anyagi javak (elsősorban pénz, vagyis csereérték: hogy az egyes személyek saját céljaikra használhassák),
az önbecsülés társadalmi alapjai. (John Rawls: Political Liberalism: Expanded Edition. New York: Columbia University Press, 2005. 181., 308-309. o.)

A társadalmi igazságosságnak tehát ezeket a javakat kell igazságosan elosztania, vagyis egy ilyen elosztás elveit foglalja magában. De hogyan választjuk ki az elveket? Mik legyenek azok? Rawls egy gondolatkísérletet javasol: ténylegesen képzeljük el, hogy most, akár ebben a pillanatban összegyűl egy csapatnyi ember, és újraalapítják a társadalmat. Mondjuk képzeld el, hogy egy marék ember túléli és legyőzi a zombi apokalipszist, vagy hogy az első űrtelepesek megérkeznek egy Föld-szerű bolygóra. Hogyan alapítanák meg a társadalmat? Ezt a képzelt (vagy, mondjuk inkább így: ideális) szituációt nevezi Rawls „eredeti helyzetnek”.

A gondolatkísérlet következő lépéseként az amerikai filozófus merész ötletet vezet fel: képzeljük el, hogy az összegyűlő embereknek úgy kell megalapítaniuk a társadalmat, hogy egy csomó mindent nem tudnak – még önmagukról sem! Ezeket Rawls a következőképp foglalja össze:

„Először is senki nem tudja, hogy mi a helye a társadalomban, hogy mi az osztályhelyzete vagy a társadalmi rangja;
azt sem, hogy mennyire volt szerencsés az olyan természeti adottságok és képességek megoszlásakor, mint amilyen az intelligencia vagy a testi erő.
Továbbá senki sem tudja, hogy mi a jóról alkotott felfogása; a felek nem ismerik észszerű életcéljuk részleteit, sőt, még olyan sajátos lélektani jellemzőket sem, hogy mennyire tartanak a kockázattól, vagy mennyire hajlamosak az optimizmusra, illetve a pesszimizmusra.
Ezen túlmenően felteszem azt is, hogy a felek nem ismerik saját társadalmuk meghatározott körülményeit. Azaz nem tudják, hogy milyen a társadalom gazdasági vagy politikai helyzete; vagy a civilizáció és kultúra mely fokára volt képes eljutni.
Az eredeti helyzetben a feleknek arról sincs információjuk, hogy melyik generációhoz tartoznak.” (173. o.)

Miért van szükség ezekre a korlátozásokra? Egész egyszerűen azért, mert akkor nevezünk egy társadalmat hétköznapi értelemben igazságosnak, ha az egyes egyének számára megszabott társadalmi élethelyzeteket igazságosnak tartjuk, függetlenül a saját pozíciónktól. Ha azt mondom, hogy „úgy igazságos, ha a férfi és a nő ezt és ezt csinálja”; vagy „úgy igazságos, ha a gazdag és szegény így és így él”; vagy „úgy igazságos, hogy a fiatalok és az idősek ilyen meg ilyen lehetőségekkel rendelkeznek”, akkor ezt még úgy is igazságosnak kell elismernem, ha férfi, nő, gazdag, szegény, fiatal, idős, vallásos, nem-vallásos, stb. vagyok. Lehet, hogy azt gondolom, hogy a szegények azért szegények, mert ez a természet rendje, és ez igazságos: elvileg minden jogom megvan ezt gondolni, viszont akkor is így kellene gondolnom, ha történetesen szegény lennék – ellenkező esetben álszent vagyok. És pont ezt biztosítja „a tudatlanság fátyla”: ha senki nem rendelkezik ezekkel az információkkal, nem tudnak csalni velük, és nem is tudnak rájuk hivatkozni. Mindenkinek olyan elveket kell elfogadnia, amiket komolyan is gondol, és általános érvényűnek ismer el.

Ráadásul az eredeti helyzet kizárja az alkudozást és a fenyegetést: mivel mindenki csak azt tudja, hogy amint felgördül a tudatlanság fátyla, lesznek meghatározott saját céljai, de azt a döntés idejében még nem tudja, hogy mik azok – így azt sem tudhatja, hogy miért kéne alkudoznia, vagy melyik elv elfogadtatása érdekében kell megfenyegetnie a többieket. Ugyanezen oknál fogva az eredeti helyzetben klikkesedni sincs sok értelme. (176. o.)

Na, a kérdés mármost a következő: milyen elveket fogadnának el az első űrtelepesek vagy a zombi apokalipszis túlélői egy ilyen helyzetben? Rawls szerint „a tudatlanság fátyla” egy sajátos stratégiát követel meg: mivel senki sem tudja, hogy milyen helyzetben lesz a majdani társadalomban, az egyetlen kifejezetten racionális mérlegelési elv az úgynevezett „maximin” (190-191. o.). A maximin-elvet – maximin: a legkisebbek (minimumok) legnagyobbika (maximuma) – akkor alkalmazzuk, ha minden valószínűségszámítástól megfosztva kell a kockázatokat mérlegelnünk, és ennek fényében arra jutunk, hogy legjobban azzal a lehetőséggel járunk, aminek a legrosszabb esete a legkevésbé rossz. Vagyis mérlegelem a különböző lehetőségeket, és a kockázatcsökkentés miatt azt választom, aminek a legrosszabb esete jobb, mint a többi lehetőség legrosszabb esete.

Rawls szerint a maximin-érvelés az igazságosság következő elveit teszi a legkívánatosabbá az eredeti helyzet résztvevői számára:

Mindenkinek egyenlő joga van a többiekével összeegyeztethető legkiterjedtebb szabadságjogokra,
az egyenlőtlenségek csak akkor megengedhetők,
1. ha olyan pozíciókhoz és lehetőségekhez kötődnek, amik mindenki előtt nyitva állnak („a méltányos esélyegyenlőség elve”),
2. és joggal várhatjuk tőlük, hogy még a legelesettebbek számára is előnyösebb következményekkel járnak, mint ha ez az egyenlőtlenség nem állna fenn („a társadalmi különbségek elve”). (86. o.)

Az elvek – noha egyszerre alkalmazandók – szigorú sorrendet alkotnak: szabadságjogainkat nem adhatjuk el pénzért, és nem zárhatunk ki valakit egy pozícióból, csak mert az valaki másnak jobb. Ezek az elvek ugyanakkor garantálják, hogy senki se legyen kifejezett vesztese az eredeti helyzetnek. A mindenkit megillető szabadságjogok például kizárják, hogy valaki rabszolgává váljon, vagy hogy a jövőben ne lehessen beleszólása a közügyekbe. A pozíciók nyitottsága szintén alapvető jelentőségű: senki sem akar beleegyezni abba, hogy családi származása alapján korlátozzák pályaválasztási lehetőségeit vagy sikeressége esélyeit. A legtrükkösebb kérdés természetesen az elosztás kérdése, vagyis a 2/b elv – a társadalmi különbségek elve. Rawls amellett érvel, hogy a felek sem az általában vett hatékonysági elvet – a Pareto-optimumot –, sem az utilitarizmus két változatát – a klasszikus haszonelvűséget és az átlagos hasznosság elvét – nem választanák az eredeti helyzetben az igazságos elosztás elveként.

A Pareto-optimum azt mondja ki, hogy egy elosztás akkor hatékony, ha nem lehetséges valakinek adni valamit úgy, hogy azt ne valaki mástól vegyük el. (83-89. o.) Bár az elvet eredetileg gazdasági rendszerek állapotaira alkalmazták – az árukészlet fogyasztók közötti elosztásának hatékonyságára –, látható, hogy a társadalmi igazságosság megoldására elégtelen. Hiszen elvileg az is hatékony elosztás, ha mindent egyvalaki birtokol: ekkor nem tudunk adni senkinek semmit, ha nem kell azt elvennünk a mindent birtokló személytől. A hatékonyság elve tehát lehetővé teszi az egyes szám első személyű diktatúrát („mindenkinek az én érdekeimet kell szolgálnia”), ám ebbe senki más nem egyezne bele rajtam kívül az eredeti helyzetben.

A klasszikus haszonelvűség – ami a társadalom abszolút összhaszon-mennyiségét teszi meg mércévé – szintén képtelen következményekkel jár. Mondjuk ha van egy 10 fős társadalom, amiben mindenki boldogsági foka 4, az jobb társadalom (összesen: 40), mint az, amelyikben van három nagyon boldog – mondjuk 10-es boldogsági fokú – ember (összesen: 30). A klasszikus haszonelvűség tehát végtelen népességnövekedésre ösztönöz, amelyben az elégedettség végtelenül csökkenhet – feltéve, hogy elég lassan csökken. (200-202. o.)

Az átlagos hasznosság elve számol a fent említett abszurd következménnyel, ezért előnyben részesítendő a klasszikus haszonelvűséggel szemben. Ezzel azonban súlyos probléma, hogy – amíg az átlagos elégedettségi szint elég magas – feláldoz egyeseket mások javára. Ez már a jogoknál is probléma: nem zárja ki, hogy különböző kisebbségeket megfosszunk lehetőségeiktől, ha ez a többség számára előnyösebb. Mivel azonban az eredeti helyzetben nem tudjuk, hogy többség vagyunk-e vagy kisebbség, túl nagyot kockáztatnánk azzal, ha ebbe belemennénk. De van egy még súlyosabb probléma: még ha valamiért úgy is gondolnánk, hogy nagyobb eséllyel vagyunk a többség, mint a kisebbség tagjai – ez első ránézésre nem tűnik abszurdnak – fel kell tennünk a kérdést, hogy miért tartaná tiszteletben hosszú távon a kisebbség ezt a megállapodást? A társadalmi igazságosság szerződésének garantálnia kell saját stabilitását. Ha azt gondoljuk, hogy az egyenlőségre törekvő részesítés túlzottan széplelkű, túl sok erkölcsi előfeltevést tartalmaz, lehet, hogy nagyot tévedünk. Úgy tűnik, hogy éppen az utilitarizmus tiszteletben tartása tartalmaz olyan erkölcsi előfeltételeket, amik valószínűtlen spekulációra épülnek – nevezetesen azt, hogy a kisemmizettek önként és dalolva, pusztán emberbaráti szeretetből és a társadalom érdekeit mindennél fontosabbnak tartva tiszteletben tartják majd azokat (218-224. o.)