Igazságosság: jólét és szabadság: 3. John Rawls

Az amerikai John Rawls (1921-2002) a 20. század talán legnagyobb hatású politikai filozófusa. Nagyrészt neki köszönhető, hogy az igazságosság kérdése nagyjából az angolszász gyakorlati filozófia trónjára került. 

Rawls a szerződéses vagy szerződéselméleti hagyomány kreatív és radikális megújításával adott példátlan lendületet a társadalmi igazságosság elméleti feldolgozásának. E Thomas Hobbes-tól eredő tradíció lényegét az a belátás képezi, hogy a társadalmi lét csak akkor igazolható normatívan, ha feltételezünk egy olyan eredeti – noha hipotetikus – helyzetet, amiben a társadalomalapító felek inkább a társulást választják a magányos vagy kiscsoportos létfenntartási küzdelemmel szemben, és mintegy „szerződést” kötnek a társadalom alapvető szerkezetéről. 

Míg a klasszikusnak számító szerződéses elméletek elsősorban a politikai részvétel jogaival foglalkoztak, Rawls elmélete a gazdaságtudományok és a szakpolitikai megfontolások számára is alapvetőnek bizonyult. Vagyis van érdemi mondandója arról, hogy mire tarthatunk jogosan igényt a társadalom tagjaiként a közösen megtermelt javakból – ha pedig ezt nem kapjuk meg, igazságtalanságot követtek el velünk szemben. Az igazságtalanság fogalma pedig azért fontos számunkra, mert egyaránt magában foglalja az eltárgyiasítást (szabadságtól való megfosztást) és a kizsákmányolást is, ezzel pedig hidat ver a liberálisok és a baloldaliak által tematizált társadalmi patológiák között. Ez azért lehet így, mert az igazságosságelmélete képes az „alapvető javak” rendszerébe foglalni mind az önbecsülés és személyes szabadság, mind az anyagi jólét alapvető lehetőségfeltételeit. Az itt követkető cikkben ezt – vagyis az „alapvető javak” fogalmát – fogjuk részletesebben is megvizsgálni!

---

Mint már utaltunk rá, Rawls igazságosság elmélete szerződéselmélet. Vagyis a társadalom alapszerkezetét az határozza meg, hogy mit tartunk társadalmilag igazságosnak. Némileg leegyszerűsítve a társadalom alapszerkezete azokat a legfőbb intézményeket foglalja magában, amik az egyén szabadságát és jólétét illető várakozásait már születésének pillanatában meghatározzák. Rawls szerint a társadalom alapszerkezete olyannyira meghatározza életünk valamennyi körülményét, hogy abba “születésünkkel szükségszerűen belekerülünk, és csak halálunkkor hagyhatjuk el”. Életünk ilyen intézményes kerete például maga az alkotmány, azon belül is az emberi, szabadság- és politikai jogokra, valamint az államformára vonatkozó törvények; de ilyen a gazdasági rendszer is, továbbá a családi életre és öröklésre vonatkozó szabályok. Ezek együttesen alkotják a társadalom alapszerkezetét, ami az igazságosság “első” tárgya. 

Az alapszerkezet határozza meg az egyes állampolgárok részesedését az alapvető javakból. Tehát az alapszerkezetre vonatkozó megegyezés az alapvető javak elosztásáról való egyezség. De hogy mindezt megalapozza, Rawls a “személy” egy meghatározott fogalmából indul ki. Személynek lenni nem más, mint rendelkezni két morális képességgel. 

1. Először is megfelelő körülmények között képesek vagyunk olyan egyezségre lépni egymással, melynek szabályait a jövőben is betartjuk. Ez teszi lehetővé számunkra az igazságosságot is, általában azonban e képességünket Rawls a “helyes” fogalmára vonatkoztatja: akármit tartunk is a magunk számára jónak, tudjuk mi a helyes. Nem más ez, mint az igazságérzet képessége.

2. Ugyanakkor szabad lények is vagyunk – rendelkezünk a saját célok kitűzésének, követésének vagy megváltoztatásának képességével. Ez tehát a második “morális képességünk”. E második képességünk pedig a “jó” fogalmára vonatkozik: eldöntjük, mi életünk számára a jó. (A jó ebben az értelemben “racionális vágy”, az önmeghatározás és -kifejezés értelmében vett életterv.) Mindez nem más, mint a számunkra való jó fogalmának megalkotására való képességünk.

A szabadságból fakadó céljaink persze nem sérthetik meg az együttműködés képességét – viszont az együttműködés sem várhatja el, hogy lemondjunk szabadságunkról. Ezt Rawls nyelvén úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a helyes elsőbbséget élvez a jóval szemben – de a helyest csak akkor tartjuk igazságosnak, ha garantálja azokat a legfőbb eszközöket, ami által az egyes személyek arra törekedhetnek, amit jónak tartanak.

Az igazságosságnak tehát az a feladata, hogy mindenki számára biztosítsa önmegvalósítása eszközeit, amennyiben ezek nem sértik a társadalmi együttműködés lehetőségfeltételeit. Ezeket az eszközöket nevezi Rawls alapvető javaknak. Az alapvető javak társadalmi együttműködésből származó előnyök, amikről méltán gondoljuk, hogy mindenkinek szüksége van rájuk ahhoz, hogy megvalósítsa saját szabadságából fakadó céljait – akármik legyenek is azok. Ezek azonban nem az egyének pszichológiai elégedettségi fokát jelzik: az állampolgároknak mint állampolgároknak van szükségük rájuk ahhoz, hogy megvalósíthassák céljaikat a társadalomban. Vagyis – bár elengedhetetlenek a “jó”-hoz – nem biológiai, nem személyes és nem is világnézeti, hanem politikai erőforrások. Ez azt jelenti, hogy semmilyen hallgatólagos ideológiát nem erőltetnek rá arra, aki kapja őket, mert az, hogy hogyan használják fel (vagy hogy egyáltalán felhasználják-e) ezeket, az csak rajtuk múlik. Másrészt azt is jelenti, hogy csak mert valaki némileg fényűzőbben határozza meg saját javát, még nem jár neki több e javakból. Az alapvető javak a következők:

1. Az alapvető szabadságjogok (lelkiismereti, szólás- és gyülekezési szabadság stb.) és az ezekkel járó lehetőségek,
2. a mozgás szabadsága és a foglalkozás szabad megválasztása változatos lehetőségek közül, 
3. a közhivatalok és a társadalmi felelősséggel járó pozíciók mindenki számára való nyitottsága, továbbá az ezen pozíciók betöltésével járó jogkörök általános garantálása,
4. a jövedelem és az anyagi javak szabad felhasználása (elsősorban pénz, vagyis csereérték: hogy az egyes személyek saját céljaikra használhassák),
5. az önbecsülés társadalmi alapjai.

Miben is állnak ezek a javak? Rawls több ízben is hangsúlyozza, hogy mind közül talán az önbecsülés a legfontosabb. Az önbecsülés (5) nem más, mint saját értékességünk tudata: tudjuk, hogy életcélunk – amennyiben a fenti értelemben véve helyes – érdemes arra, hogy kövessük. Rawls szerint az erkölcsi lélektan általános ténye, hogy saját értékességünk tudata mások elismerésétől függ. Itt nyer értelmet az önbecsülés társadalmi alapjairól beszélni: a társadalomnak úgy kell alakulnia, hogy a társulás és gyülekezés szabadságával (1) lehetővé tegye azt, hogy olyan csoportokban lehessünk, ahol elismernek minket – akár a közös foglalkozás, a közös érdeklődés vagy a közös világnézet jegyében. Ehhez természetesen rendelkeznünk kell vallás-, szólás- és lelkiismereti szabadsággal. Másrészt szükségünk van a foglalkozásunk és élettevékenységünk szabad megválasztására is (2). Az, hogy jogunk van a társadalmi élet kérdéseibe való beleszólásra (1, 3), szintén azt fejezi ki, hogy a társadalom alapszerkezete célként, és nem mások puszta eszközeként tekint ránk. Másrészt nem tudnánk élni képességeinkkel és nem tudnánk kibontakoztatni magunkat, ha a társadalom nem biztosítaná anyagi függetlenségünket és az egészséges élet számára nélkülözhetetlen szükségleteket (4).

A helyzet az, hogy mindenki érdekelt ezekben a javakban: mindenki minél többet szeretne belőlük. Ez nem jelenti azt, hogy szükségszerűen és lényegileg önző lények vagyunk. Lehet, hogy jótékonysági céljaink vannak, de még ha így is van, másokon is csak akkor tudunk segíteni, ha van “miből”. Másrészt látható, hogy ezek a javak mérsékelten szűkösek: szűkösek, mert nem áll belőlük rendelkezésre végtelen mennyiségű, ám csak mérsékelten azok, mert még így is elegendő van belőlük, hogy mindenkinek elég jusson ahhoz, hogy meg akarja kötni a társadalmi szerződést. Jogaimat például korlátozza mások joga: szabadságjogainkat össze kell hangolni, hogy ne sértsük meg egymás jogait. Az anyagi javak pedig még ennél is evidensebb szűkösséggel bírnak: semmiből sem áll rendelkezésre végtelen mennyiségű – ha nem így lenne, mindenki végtelenül gazdag lenne, így nem is lenne szükségünk igazságosságra, hiszen a társadalmi igazságosság nem más, mint elosztási és részesedési probléma.

Az igazságosság elvei pedig a következők:

1. Mindenkinek egyenlő joga van a többiekével összeegyeztethető legkiterjedtebb szabadságjogokra,
2. A társadalmi egyenlőtlenségeknek úgy kell alakulniuk, hogy
   1. olyan pozíciókhoz kötődjenek, amelyek mindenki előtt nyitva állnak,
   2. és a legkedvezőtlenebb helyzetűek számára is előnyösek legyenek. (A legkedvezőtlenebb helyzetű reprezentatív személyek azok, akiknek élettartamuk alatt várhatóan a legkevesebb alapvető jószág jut – mely ebben a specifikus esetben nem az alapvető javak teljes fenti indexét, hanem a pénzt mint csereértéket jelenti.)

Az igazságosság elvei arra törekednek, hogy e mérsékelten szűkös alapvető javakból mindenkit egyenlően részesítsenek (1-2/a), ahol pedig ez nem mindig lehetséges (2/b), azt a kikötést teszik, hogy én például csak akkor kaphatok többet, mint Te, ha az neked még így is jobb, mintha egyikünk sem kapna. Vagyis csak azok lehetnek relatíve gazdagabbak másoknál, akik növelik annyira az abszolút gazdagságot, hogy ezzel a legrosszabb helyzetűek kilátásai is érdemben javulnak. Ehhez elsősorban két dologra van szükség: 1) a szociálpolitikai ágazatnak biztosítania kell a közjavak, a szociális minimum és a munkajog olyan biztosítékait, amik kívül esnek a versenyre épülő árrendszer hatókörén; 2) másrészt szükség van olyan piackorrekciós intézkedésekre, amik lehetetlenné teszik a monopolhelyzettel és információaszimmetriával megszerzett versenyelőnyöket, védik a közösséget a negatív externáliáktól (pl. légszennyezés, környezetrombolás esetén az állam bünteti az elkövetőt), valamint jutalmazzák a pozitív externáliákkal járó piaci folyamatokat (pl. fizetett továbbképzéseket és fizetett gyakornoki pozíciókat garantáló cégeknek esetenként adókedvezményt adhat az állam). Ezek a tényezők együttesen kizárják, hogy a piaci szereplők akár alkalmazottaik, akár a fogyasztók megkárosításával termeljenek profitot, és olyan innovációra serkentik őket, amik növelik a társadalmi összjavak mértékét, melyeket mind az adott generáción belül, mind az egyes generációk között elosztva biztosíthatjuk a szabad élethez szükséges szociális minimumot.

Mindebből látható, hogy Rawls nem tekinthető sem tisztán liberálisnak, sem tisztán baloldalinak – amennyiben a “tiszta” jelző alatt merev elhatárolódást értünk. 

Rawls ugyanis átveszi az ordinális hagyomány azon belátását, hogy személyes létezésünk céljait nem vezethetjük vissza egy homogén emberi természet fogalmára – így a célok (vagyis a “jó”) sokaságából kell kiindulnunk. Másrészt határozottan kiáll amellett, hogy vannak olyan társadalmi (és társadalmilag elosztott természeti) javak, amik saját célkövetésünk minimumfeltételeit alkotják – ezért ezeket a társadalom alapszerkezetének biztosítania kell. E javak márpedig objektívek: mindenkinek járnak, és bizonyos értelemben – akárhogy élnek is ezekkel – szükségük is van rá; és ha így áll a helyzet, az igazságos társadalomban feltétlenül szükségünk van politikai gazdaságtan moráljára – ebben a kikötésben a materiális szemlélet erényeire ismerhetünk rá. 

Igaz, hogy a szabadság elsőbbséget élvez az anyagi javakkal szemben, de ez csak azért van, mert ha a célunkhoz szükséges eszközöket magára a céltételezés lehetőségére cseréljük el, önfelszámoló alkut kötöttünk. A szabadság elsőbbségének pusztán “regulatív”, szabályozó funkciója van: csak azt mondja ki, hogy ez a csere elfogadhatatlan, azt viszont sehol sem állítja, hogy a szabadság lehetséges a képességeink gyakorlásához elengedhetetlen jólét nélkül. Mindezek fényében egyáltalán nem alaptalan Rawls-t szociáldemokrata szerzőnek tekinteni – ám ezt liberalizmusa ellen (azt tagadva) kijátszani súlyos félreértésről tesz tanúbizonyságot. 
A Rawls számára oly kedves Kant egy híres mondását parafrazálva úgy is fogalmazhatunk, hogy jólét nélkül üres a szabadság, és szabadság nélkül vak a jólét.