A „népek tavaszának” nyitánya: az 1848-as francia forradalom

Vendégszerzőnk Kiss Csaba filozófus, eszmetörténész. A 2019-ben megvédett disszertációján alapuló Forradalom és szabadság  – Tocqueville kontra Marx című munkája elnyerte a Magyar Filozófiai Társaság és a L'Harmattan kiadó által alapított Cogito-díjat. 

(Borítókép: Lajos Fülöp trónjának elégetése 1848. február 25-én. A király menekülése után a felkelt párizsi nép elfoglalta a magára hagyott Tuileriákat, a forradalom szimbolikus győzelmeként pedig tűzre vetette a királyi trónt.)

Az 1848-ban kirobbant forradalmak alapjaiban rengették meg az 1814–15-ös bécsi kongresszuson többek között Klemens Metternich herceg vezetésével megteremtett európai politikai rendet, amely a francia forradalom és a napóleoni háborúk után kívánt egyensúlyt létrehozni az európai nagyhatalmak – az Egyesült Királyság, Franciaország, Ausztria, Poroszország és Oroszország – között. Szimbolikus, hogy Metternichnek éppen a bécsi forradalom kitörését követően kellett lemondania kancellári tisztségéről, otthagyva nagy művét a felkelő tömegek martalékául. Bár a „népek tavasza” forradalmai elbuktak, és rövidtávon mindenhol visszarendeződések következtek be, 1848 mégis komoly fordulatot jelent az európai történelemben.

„Mi történt 1848-ban?” – teszi fel a kérdést Immanuel Wallerstein, a világrendszer-elmélet vezető teoretikusa. „Lényegében két dolog. Egyrészt, ez volt a modern történelem első valódi »társadalmi forradalma«. Nagyon rövid ideig úgy tűnt, hogy a nagyvárosi munkások által támogatott mozgalom valamilyen mértékű hatalomra tesz szert Franciaországban, és jelszavai más országokban is bizonyos visszhangra találnak. (…) Ezzel párhuzamosan egy másik forradalom (vagy inkább egy egész sor forradalom) is lejátszódott, amelyet a történészek a »népek tavaszaként« szoktak emlegetni. Egész sor európai országban nemzeti, nacionalista felkelések robbantak ki. Ezek a felkelések ugyan mind sikertelennek bizonyultak, mégis mélységesen megrendítették a hatalom birtokosait. A radikális politikának és a nacionalizmusnak ez a kombinációja egy olyan mintázat első megjelenése volt, amely a következő száz évben (és azután is) meghatározó sajátsága lett a világrendszernek: innentől fogva a rendszerellenes mozgalmak folyamatosan kulcsszereplői voltak a világtörténelemnek” – írja Wallerstein.

1848 – mindenekelőtt Franciaországban – egy új típusú, társadalmi forradalom megjelenését jelezte, ahogy ezt két olyan egymástól ideológiailag rendkívül távol álló politikai gondolkodó is kifejtette, mint Alexis de Tocqueville és Karl Marx. A német és olasz területeken, illetve Magyarországon pedig a nemzeti egység és a nemzeti függetlenség nacionalista jelszavai jellemezték a kirobbant forradalmakat és szabadságharcokat. És bár rövidtávon a társadalmi forradalom is kudarcot vallott (Párizsban a júniusi munkásfelkelés véres leverésével), és a nemzeti egység, illetve függetlenség vágya sem valósult meg, a társadalmi radikalizmus és a nagy monarchikus birodalmakkal szembeni nemzetállami törekvések a XIX. század második felében teljesen átformálták Európát, az I. világháború során és után pedig újrarajzolták a kontinens térképét: a társadalmi forradalom jelszavával létrejött Szovjet-Oroszország, a Párizs környéki békeszerződések pedig a régi monarchikus birodalmakat nemzetállamokra szabdalták fel. Bár a marxista történész, E. J. Hobsbawm szerint 1848 gyorsan véget érő forradalmi hulláma „nyitány opera nélkül”, hosszabb távon mégis alapvető változásokat hozott. Jóllehet Petőfi 1849 januárjában joggal írta, „Európa csendes, ujra csendes, / Elzúgtak forradalmai… / Szégyen reá! lecsendesűlt és / Szabadságát nem vívta ki”, az Osztrák–Magyar Monarchia és így a részben független Magyarország sem jöhetett volna létre 1848–49 forradalma és szabadságharca nélkül.

A „népek tavaszának” első forradalma a forradalmak hazájában, Franciaországban robbant ki. A nagy francia forradalom eszméje és hősei minden 1848-as forradalmárnak mintául szolgáltak, a francia költő Lamartine-nek éppúgy, mint magyar követőjének, a jakobinusok portréit falára kifüggesztő Petőfinek. Alphonse de Lamartine nem sokkal az 1848-as forradalmak előtt jelentette meg A girondiak története című művét, amely hatalmas népszerűségre tett szert Franciaországban, de Petőfi is olvasta, sőt, egyenesen „imakönyvének” nevezte a Beszél a fákkal a bús őszi szél… című versében („Egyik kezemben édes szendergőm / Szelídeden hullámzó kebele, / Másik kezemben imakönyvem: a / Szabadságháborúk története!”) Lamartine mellett akkoriban mások, így a szocialista Louis Blanc és Jules Michelet is megírták a maguk forradalomtörténetét. A nagy francia forradalom természetesen az 1848-as párizsi forradalomban töltötte be leginkább a minta szerepét, de a kritikus kortársak, így az előbb említett Tocqueville és Marx is, inkább a nagy forradalom paródiáját látták 1848-ban.

„Február 24-e is paródia volt, csak éppen más forradalmi eseményeké” – írja Tocqueville az 1848-as forradalomról szóló emlékirataiban. „Az 1848-as forradalom nem tudott jobbat, mint hol 1789-nek, hol 1793–1795 forradalmi hagyományának a parodizálását” – tromfol rá Marx a korszakról szóló, Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája című művében, amely így kezdődik: „Hegel megjegyzi valahol, hogy minden nagy világtörténelmi tény és személy úgyszólván kétszer kerül színre. Elfeledte hozzáfűzni: egyszer mint tragédia, másszor mint bohózat.” Való igaz, az 1848-as francia forradalom korántsem volt annyira véres és annyira hosszan tartó, mint a nagy francia forradalom; vezéralakjai – Lamartine, Ledru-Rollin, Odilon Barrot, Louis Blanc, Caussidière, Alphonse Thiers – pedig a nem francia olvasónak igencsak keveset mondanak, szemben Robespierre, Saint-Just, Danton vagy Marat nevével. 

Az 1848-as francia forradalom – mintaképével szemben – nem eredményezett véres terrort, mint Robespierre rémuralma, aminek oka nemcsak „a kor langyos szenvedélye” volt, ahogy Tocqueville írta, hanem az is, hogy rögtön a februári forradalom győzelme után eltörölték a politikai bűnökre kivethető halálbüntetést. Ugyan a júniusi véres munkásfelkelés utáni megtorlásban mintegy 1500 felkelőt lemészárolt a Köztársaság karhatalma, de ezt leszámítva korántsem volt jellemző az az erőszak, ami 1789–1794 emlékét a guillotine-nal kötötte össze. Maga a februári forradalom is csak mintegy 300 áldozatot követelt – igaz, a pest-budai március 15-e például egyetlen életet sem. 

Az 1848. február 22-én, de inkább 23-án kirobbant párizsi forradalom apropója a választójog kiterjesztése volt. Lajos Fülöp júliusi monarchiája – amelyet az 1830 júliusában lezajlott, a Bourbonokat végleg elkergető párizsi forradalom miatt hívtak így – a közbeszédben a „polgárkirályság” nevet kapta, mivel lényegében a leggazdagabb polgárok – Marx kifejezésével a „fináncarisztokrácia” – uralmát jelentette, maga a király pedig annyira hasonult az őt támogató osztályhoz, hogy a királyi külsőségeket elhagyva maga is polgárruhában szeretett mutatkozni. A felső középosztály uralmát a vagyoni cenzus tette lehetővé, melynek értelmében az lehetett választó, aki évi 200 frank közvetlen adót fizetett, a választhatósághoz pedig ez sem volt elég: évi 500 frank adót kellett fizetni. Hogy mindez mit jelentett, jól érzékelteti az a szám, hogy 1846-ban a 35 milliós Franciaországban mindössze 241 000 választó volt. „Gazdagodjatok meg, és lesz választójogotok!” – hangoztatta a korszak vezető politikusa, az előbb külügyminiszter, majd miniszterelnök François Guizot, de hogy a valóságban mennyi esély volt választóvá válni, jól mutatja, hogy 1831-ben 166 000 választó volt, ami az 1846-os adattal összevetve azt jelenti, hogy 15 év alatt nagyjából egyharmados növekedés zajlott le, miközben ez idő alatt alatt Franciaország lakossága 4 millióval, kb. 10 százalékkal nőtt.

A júliusi monarchia ellenzéke éppen ezért a választójog kiterjesztéséért kezdett agitálni: a 200 frankos helyett 100 frankos cenzust akartak bevezetni, ami plusz 200 000 választót, összesen 450 000 választót jelentett volna a 35 milliós országból. Ez mai szemmel még úgy sem tűnik nagyszabású célkitűzésnek, hogy a nők választójoga fel sem vetődött, és természetesen a gyermekek és a fiatalkorúak sem szavazhattak. Az ellenzék 1847-től banketteket szervezett, amelyeken a választójog kiterjesztése mellett agitáltak. A Guizot-kormányzatnak azonban ez is sok volt, és az utolsónak szánt, február 22-i bankettet be is tiltotta. Bár az Odilon Barrot vezette ellenzék visszavonulót fújt, és nem akarta illegálisan megtartani a bankettet, Párizs népe megjelent a helyszínen, és összecsapott a karhatalom embereivel.

Bár már a 22-i összecsapások követeltek halálos áldozatokat, a forradalom teljes erővel 23-án tört ki. A párizsi nép barikádokat emelt, és ezek fedezékében csapott össze a nemzetőrséggel. Hogy miként néz is ki egy forradalom a valóságban, azt többek között egy magyar jurátustól és drámaírótól, az akkoriban 24 éves Dobsa Lajostól tudhatjuk meg, aki 1848 februárjában éppen Párizsban tartózkodott, és szemtanúja volt a forradalmi eseményeknek. Álljon itt egy hosszabb idézet Az 1848. évi francia forradalom című könyvéből:

„E’ tekintetben t. i. barricade építésben 13–15 esztendős gaminok [suhancok] a’ legügyesebbek, eljárásuk következő: jön semmi rosszat nem sejtő kocsi, látására a’ gaminsereg szétoszlik, félrehúzza magát, a’ falmellé vonúl mindaddig mig a’ kocsi irányukba ér, ekkor előugrálnak, a’ lovak gyeplőjébe ragaszkodnak, egyik kioldja az istrángot, másik az ajtót nyitja föl, leeresztik a’ kocsi hágcsóit »s’il vous plait monsieur, madame?« – (ha úgy tetszik uram, engedelmével Asszonyom) szólnak a’ bentülőkhöz s’ a’ kocsit leültetik rudjával égfelé – nincs példa hogy a’ kocsiban ülőkkel illetlenül bántak, természetesen arra sincs példa hogy valaki hasonló esetben ellenszegűlt volna. – Párisi lakosoknak elég tapasztalásuk van illyesekben, legtöbbször mosolyogva hagyják oda helyöket, s’ az igazi párisinő olly vigan fogadja el e’ gamin udvarisságot, mint akármelyik salonhős hizelgő bókjait: rátámaszkodik a’ gamin’ vállára, s’ kecses negéddel lépeget a’ leeresztett hágcsókon lefelé, a’ gamin illyenkor a’ kocsiba lép, leadja a’ talán bentfeledettt podgyászt – mit a’ nő csinos bókkal lekötelező nyájas szókkal fogad, s’ vigan lejt odább.”

„Tömérdek barricadeot építnek: messageriák, omnibusok, cabriolettek, lisztel porral tömött zsákok; hogy az álgyú se járja, kövekkel színig rakott hardók, divánok, márvány asztallapok, szekrények hevernek egyegy csomóba halmozva, s’ megannyi bástyát képezve zárják-el a’ szabad közlekedést, a’ templomok előtti rácsolatot szétszedte már a nép, kettő három feszíti e’ vasléc’ hegyét az utcai kövezet’ hézagaiba ’s így föltépve az első 4–5 követ, a’ többit úgy morzsolják utánna mint a’ csövestengerit, vagy a’ száraz pogácsát. E’ kövekkel legelősször is a’ leültetett kocsik’ belsejeit töltik meg, azután előtte utánna halmozzák a’ rakást, közbe hogy erős, össztartó legyen, hosszú vasrudakat, ollykor egész sorompót fektetnek. Kétfelől a’ házak mellett annyi hely van hagyva, mennyi elég egy gyalog embernek, hogy e’ résen teste’ élivel vergődhessék át. A’ nép töltött fegyverrel őrzi a’ rést, a’ jövőket egy a’ menőket a’ másik oldalán bocsátja. Szigorú a’ rend, minden elmenő köteles a’ barricade’ tetejére egy követ tenni föl, akkor mehet, addig nem, kivévén a’ nőket, az öregeket és a’ gyermekeket”.

A tömeg először Guizot lemondását és reformot követelt, de már Lajos Fülöp távozását, sőt, a köztársaság kikiáltását is egyre többen sürgették. Lajos Fülöp először még azt gondolta, Guizot elbocsátásával megálljt tud parancsolni a forradalomnak, de hiába adta ki az útját miniszterelnökének február 23-án, 24-án maga is le kellett hogy mondjon unokája, Párizs grófja javára, és Guizot-t követve Angliába menekült. (Amely ország azokban az években nemcsak a megdöntött rendszerek menekülő vezetőinek, hanem később a bukott forradalmároknak is menedékül szolgált: így láthatjuk itt megfordulni Napóleon unokaöccsét, Bonaparte Lajost és Lajos Fülöpöt, Metternichet és Kossuth Lajost, és természetesen itt talál otthonra Marx és Engels is.)

Azonban a felkelő nép ekkor már nem elégedett meg azzal sem, hogy Lajos Fülöp unokája, illetve kiskorúsága idejére régensként az ő anyja, az orléans-i hercegnő gyakorolja a hatalmat. Így a háromnapos (február 23–25.) forradalom győzelme után, február 26-án Lamartine kikiáltotta a köztársaságot, amely II. Köztársaság néven vonult be a történelemkönyvekbe, a nagy francia forradalom I. Köztársasága után. (Jelenleg az V. Köztársaságnál tart Franciaország.) A köztársaság zászlaja a nagy francia forradalom hagyományát követve ismét a nemzeti trikolór lett, habár az a tény, hogy a vörös zászló hivatalos jelképpé való megtétele is megjelent lehetőségként, jól mutatja, hogy a februári forradalom jelentős részben a munkásság forradalma volt, akik körében az 1830-as, ’40-es években rohamosan terjedtek a szocialista és kommunista nézetek. „A februári forradalom végeredményében a szocializmusnak köszönheti sajátos arculatát, és messziről nézve a köztársasági államforma korántsem a végcél volt, csak eszköze a szocializmus megvalósításának” – számol be erről a szocialista eszmékkel korántsem szimpatizáló Tocqueville.

A polgárság maga is úgy ítélte meg, hogy a februári forradalom végeredményben a munkások és a szocialista eszmék győzelmét jelentette. A többi osztály körében rögtön meg is kezdődött az új helyzethez való alkalmazkodás. „Azt kellett látnom, hogy mindenfelé nagy igyekezettel próbálnak alkalmazkodni a sors által rögtönzött eseményhez, és hízelegni új gazdáiknak. A földbirtokosoknak egyszerre eszükbe jutott, hogy szívük mindig is az alsóbb néposztályokhoz húzott, és hogy mindig is esküdt ellenségei voltak a polgárságnak; a papok újra megtalálták az Evangéliumban az egyenlőség dogmáját, azt állítva, hogy valójában sohasem feledkeztek meg róla; de még a polgárok sem átallottak azzal kérkedni, hogy apjuk még munkásként kezdte, és ha (…) egyetlen kétkezi munkást sem sikerült a családban felmutatni, addig nem nyugodtak, míg legalább valami faragatlan tuskót nem találtak, aki vagyonát kizárólag önmagának köszönhette. Tetejébe ezt a faragatlan tuskót ugyanannyi igyekezettel tolták előtérbe, mint amekkora igyekezettel próbálták nem is olyan régen még a létezését is eltitkolni” – írta le Tocqueville a forradalmat követő hangulatot.

A neves francia író, Gustave Flaubert a korban játszódó, az Érzelmek iskolája című regényében ugyanezt a jelenséget mutatja be, amikor a dúsgazdag bankár, a nemesi származású Dambreuse félelmeit ecseteli. „Valamennyi francia közt Dambreuse úr félt a legjobban. (…) A forradalom másnapján felmondott három inasának, eladta a lovait, vett egy puha utcai kalapot, sőt azon is gondolkozott, ne növessze-e meg a szakállát; s csak ült otthon, megtörten”. Majd Flaubert így folytatja, a bankár szavait visszaadva: „Alapjában igen örül, hogy a dolgok így történtek, s egész szívvel elfogadja ezt a fenséges jelszót: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, mert hiszen a szíve mélyén mindig is republikánus volt. Ha a régi rend idején mindig a minisztériummal szavazott, azt is csupán azért tette, hogy siettesse a feltarthatatlan bukást. (…) Azután meg arról beszélt, hogy mennyire szereti a munkásokat. – Elvégre, többé-kevésbé, mindnyájan munkások vagyunk!”

A szocialisták egyik legfőbb követelése az általános (férfi) választójog volt, és a februári forradalom győzelme után ezt törvénybe is iktatták, ahogy törvénybe iktatták a munkásság másik követelését, a „munkához való jogot” is. Ez a két követelés azonban éppen a munkásságra és az őket képviselő szocialistákra nézve bizonyult végzetesnek, kiváló példát nyújtva arra, hogy az elsőre egy adott csoport számára hasznosnak tűnő célkitűzések nem várt következményeik révén hogyan fordulnak éppen e csoporttal szembe.

Az általános választójog ugyanis azt jelentette, hogy a lakosság akkor 75 százalékát kitevő parasztság döntötte el az 1848-as nemzetgyűlési választásokat, és nem a néhány nagyvárosban (Párizs, Lyon, Marseille) koncentrálódó munkásság. A parasztság pedig nemcsak, hogy újra megválasztotta régi képviselőit (így például a normandiai La Manche megyében Tocqueville-t), hanem tekintélyes számú legitimista (a Bourbonok hatalmát visszaállítani kívánó, többnyire földbirtokos) és az 1848 előttinél jóval több egyházi személy is bekerült az új Nemzetgyűlésbe. A jakobinusokra emlékezve az újfent a Hegypárt nevet felvevő, a nemzetgyűlés felső padsoraiban helyet foglaló radikálisok és szocialisták számbelileg csekély kisebbséget képviseltek.

A párizsi munkásság másik követelése, „a munkához való jog” csak akkor ért bármit is, ha van munka. Miután a köztársaság deklarálta ezt a jogot, kénytelen volt tenni is azért, hogy a munkanélküliek munkához jussanak, ezért létrehozták az ún. „nemzeti műhelyeket”, ahol a munkások lényegében közmunkásként dolgozhattak. A nemzeti műhelyekbe egyre több munkást vettek fel, nemcsak Párizsból, hanem máshonnan is; számuk májusra elérte a 100 000-ret. Ezzel párhuzamosan a fenntartási költségek is rohamosan emelkedtek, de a szervezetlenség miatt mindez feneketlen vödörbe beöntött pénznek bizonyult. Ezért júniusban a kormány a nemzeti műhelyek felszámolása mellett döntött. Ez azonban csak olaj volt a tűzre a már így is elégedetlenkedő munkásoknak, így tört ki a II. Köztársaság történetének legvéresebb epizódja, a június 23-a és 26-a közötti munkásfelkelés, amely Tocqueville szavaival „valóságos polgárháború” volt, és amely a munkásság totális vereségével és véres megtorlással végződött. 

Az Algériából visszahívott, a felkelést leverő Cavaignac tábornokot a felkelés idején teljhatalommal ruházták fel, és egészen őszig szinte diktátorként vezette az országot. A felkelést követően eljárás indult olyan szocialista és radikális képviselők ellen, mint Louis Blanc és Caussidière, akik elítélésük után Angliába menekültek. Cavaignac számos lapot betiltatott, ezzel visszafordíthatatlanul megindult a februári forradalom által kivívott szabadságintézmények s így a demokratikus köztársaság felszámolása.

A II. Köztársaságnak a kegyelemdöfést mégsem az egyébként republikánus érzelmű és Konvent-tag apjára büszke tábornok, hanem a nagy Napóleon unokaöccse, Loius Bonaparte, avagy Bonaparte Lajos vitte be. December 10-én került sor ugyanis az államelnök megválasztására: a posztra nagy esélyesnek a júniusi felkelést leverő Cavaignac tábornokot tartották. Azonban a bourbonista és orléanista monarchisták, és ami a fő, a legnagyobb társadalmi réteget képező parasztság jelentős része Bonaparte-t támogatta. A parasztok szemében ugyanis a nagy Napóleon kora Franciaország dicsőséges korszakát jelentette, és a halott császár unokaöccsében, aki sikeresen házalt a Napóleon-mítosszal, annak garanciáját látták, hogy véget vet a köztársaság okozta zűrzavarnak, és visszaállítja országuk régi fényét. Ráadásul a munkásság egy része a felkelésüket leverő Cavaignac-kal szemben szintén Bonaparte-t támogatta (habár Ledru-Rollin és Raspail személyében baloldali jelöltek is voltak). Így a szavazáson Bonaparte Lajos a szavazatok több mint háromnegyedét, majdnem 5 és félmillió voksot gyűjtött be, miközben a második Cavaignac csak másfél milliót. Lamartine, aki a februári forradalom alatt és közvetlenül utána még a köztársaság szimbolikus vezetője volt, mindössze 17 ezer szavazatot kapott. Ezzel a francia nép lényegében maga döntött a köztársaság helyett a császárság restaurációja mellett.

Bonaparte Lajos természetesen nem elégedett meg a köztársasági elnöki székkel, ő nagybátya nyomdokaiba lépve a császári trónra tartott igényt. Ráadásul az alkotmány szerint az első négyéves ciklusa után át kellett volna adnia hatalmát. Bonaparte ezt nem várta meg, hanem 1851. december 2-án államcsínnyel teljhatalmat szerzett, egy évvel később pedig III. Napóleon néven császárrá koronáztatta magát. Így ért véget az 1848-as februári forradalommal létrejött II. Köztársaság története.

Ajánlott irodalom magyarul
Dautry, Jean: Az 1848-as francia forradalom és a köztársaság (Kossuth, 1981)
Dobsa Lajos (szemtanu): Az 1848. évi francia forradalom (Fehér Holló, 1948)
Flaubert, Gustave: Érzelmek iskolája (több kiadás)
Hobsbawm, E. J.: A tőke kora (Kossuth, 1978)
Kiss Csaba: Forradalom és szabadság. Tocqueville kontra Marx (L’Harmattan, 2020)
Murányi Kovács Endre: 1848 – Forradalom Párisban (Dante, 1948)
Marx, Karl: Osztályharcok Franciaországban 1848-tól 1850-ig (több kiadás)
Marx, Karl: Louis Bonaparte brumaire tizennyolcadikája (több kiadás)
Tocqueville, Alexis de: Emlékképek 1848-ról (Európa, 2011)
Wallerstein, Immanuel: Bevezetés a világrendszer-elméletbe (L’Harmattan – Eszmélet Alapítvány, 2010)